Tamagoci és Pokémon — amikor a zsebedben élt a világ
Tamagoci gondozás, Pokémon lapok cseréje suliban — a 90-es évek játékőrülete, amit ma már appok váltottak ki.
Matekóra, csönd, dolgozatírás. És akkor a tolltartód mélyén megszólal az a vékony, sürgető sípolás, amit az egész osztály azonnal felismer: a tamagocid éhes. Két lehetőséged van — hagyod meghalni, vagy megkockáztatod, hogy a tanár elveszi. Aki ott volt, pontosan tudja: ez nem is volt igazi kérdés.
A tojás, ami mindig akart valamit
A tamagoci papíron egyszerű volt: tojás alakú kütyü három gombbal, benne egy lénnyel, akit etetni, fürdetni és altatni kellett. A gyakorlatban viszont teljes munkaidős állásnak bizonyult. A szülők eleinte pedagógiát láttak benne — „látod, így kell vigyázni valakire” —, aztán két héttel később már ők etették a lényt délelőttönként, amíg te a suliban ültél, mert megsajnáltak.
Ismerős helyzetek:
- Éjjel felébredtél, mert sípolt, és félálomban nyomkodtad a gombokat, hogy elhallgasson.
- Kölcsönkérte egy osztálytárs „csak egy napra”, és úgy kaptad vissza, hogy a lény már máshogy nézett ki.
- Amikor meghalt, komolyan, őszintén szomorú voltál — felnőttként furcsa ezt kimondani, de akkor igaz volt.
Pokémon-lapok: az iskolaudvar valutája
Aztán jött a Pokémon, és minden megváltozott. A lapok a tornazsák alján utaztak, gyűrötten, de szentként, a nagyszünet pedig cserebörzévé alakult. Volt saját árfolyam is: két közepes lap ért egy jobbat, egy holografikus Charizard pedig gyakorlatilag megfizethetetlennek számított. És persze volt dráma is bőven — hamis lap, eltűnt lap, meg a barátság nagy próbája, amikor valaki másnap visszakérte, amit előző nap elcserélt.
A tanárok persze tiltották az egészet, több iskolában hivatalosan is „lapmentes övezet” lett az udvar — ami természetesen csak annyit ért el, hogy a csere átköltözött a mosdóba meg a hazafelé vezető útra. A szülők nem értették, miért ér többet egy fényes kartonlap, mint a zsebpénz fele, mi meg este néztük a rajzfilmet, és másnap mindenki Ash akart lenni. Ha az iskolai szünetek hangulata is megvan még, a sulibüfés cikkben folytatódik ez a szál.
Miért pont ez a kettő ragadt meg?
Mert mindkettő a zsebedben élt, és mindkettő kézzelfogható volt. A tamagoci gondoskodást kért tőled, a Pokémon-lap pedig közösséget adott: a lap kézről kézre járt, a kütyü ott sípolt a zsebedben, és mindkettőt oda lehetett adni a padtársadnak. Ma ugyanezek az igények a telefonban élnek tovább, appokban és játékokban — csak éppen nem tudod őket a tenyeredbe fogni.
Ha másképp emlékszel
Lehet, hogy nálatok nem eredeti tamagoci volt, hanem valamelyik olcsóbb piaci másolat, több dinoszaurusszal és rosszabb kijelzővel. Lehet, hogy a Pokémon helyett focis kártya ment az udvaron. Nem baj — a lényeg ugyanaz volt: valami, ami csak a miénk, és amit a felnőttek nem értettek. Ha másképp emlékszünk a részletekre, az is része a történetnek. Ha pedig kedved van lemérni, mennyi maradt meg benned a korszakból, a 90-es évek kvíz pont erre való — a Nokia 3310-es időkről szóló cikk pedig ott folytatja, ahol a zsebedben a tamagocit felváltotta az első mobil.
Emlékszel — amit mi éltünk itthon.
